Ma még görcsös, félelemmel teli,
s biztosan holnapra is ilyen marad.
Nem riaszt, sőt örülnék is neki,
ha nem lenne a félsz, hogy elszalad.
Mert ez az őrület gyorsan véget ér,
száguld, fut, rohan a szürkeség felé.
S meg kell nyugodni, s hinni kell,
hogy oly gyorsan még sem illan el.
Meddig tart? Meddig érezzük,
hogy a szívünket nem fékezzük?
Hagyjuk, hogy érezzen, s dobogjon....
de azt is, hogy sebesen elloholjon.
Átjárja a testet a furcsa forgatag,
mormoljuk a negédes, csábító szavakat.
De, ha ez véget ér...?
Nem akarom a szürke hétköznapokat,
nem akarok sírni, veszekedni nagyokat.
S nem akarlak ismerni, titkokat akarok.
Minek úgy sietni, ha lehet, vesztembe rohanok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése